Tudomány az életük - Egyed László beszélgetései: Oláh György

Fénykép: Wikipedia - Bitman (Creativ Commons)

Ha valaki elolvassa a Nobel-díj bizottság indoklását, amit Oláh György kitüntetésével kapcsolatban adott, a mindennapi ember ebből nem sokat ért. Ugyanakkor közvetve nagyon sok közünk van a kutatásaihoz, hiszen amikor például ólommentes benzint tankolunk, azt azért tehetjük, mert munkája nyomán lehetővé vált ennek olcsó és nagy mennyiségben történő előállítása. De kezdjük korábban a történetet: Magyarországról 1956-ban jött el, már befutott, nemzetközileg ismert kutatóként, a Központi Kémiai Kutatóintézet igazgatóhelyettese volt.

Oláh György: Nem tudom, pontosan mit kell érteni azon, hogy befutott ember. Én már fiatal koromban is kutattam, és azt hiszem, hogy voltak is bizonyos eredményeim. De hát ez olyan, mint egy halacska, aki egy kis tóban nő fel: ebben a kicsi tóban még egy viszonylag kis hal is nagynak érzi magát. Ha ez a hal kikerül a világ nagy óceánjaiba, akkor rövidesen rájön, hogy nem is olyan nagy. Ezzel tulajdonképpen csak azt akarom mondani, hogy a tudomány teljesen nemzetközi. Nincs külön amerikai, német, francia vagy magyar tudomány.

E: Hadd nyúljak egy kicsit még jobban vissza a kezdetekhez. Ha jól tudom, igazából az egyetemig nem is nagyon érdekelte a kémia. A történelem, az irodalom foglalkoztatta, és azután valamiért mégiscsak a kémia felé fordult.

O: Fiatal koromban, még az egyetem előtt, sok minden érdekelt. A középiskolában a nyelveken kívül különösen a történelem, filozófia, irodalom, és még sok minden más. Ezt soha nem bántam meg, mert amikor az ember elkezd egy tudományos pályát, akkor az idejének a legnagyobb részét leköti a kutatás, nem sok ideje marad másra. A pályaválasztásomat tulajdonképpen az döntötte el, hogy Magyarország kis ország, és gondolnom kellett arra, hogy olyan pályát válasszak, amiből meg is lehet élni. Hány filozófusnak biztosít megélhetést Magyarország? Ezért választottam a kémiát. Viszont ahogy elkezdtem tanulni, megragadott a kémia. Nehéz megmondani, hogy miért, ez olyan, mint a szerelem, nincs rá észszerű magyarázat. Az kezdettől fogva lenyűgözött, hogy a kémiának nagyon széles vonatkozásai vannak. Szinte nincs olyan tudomány, nincs olyan technológia, amelyet nem érint jelentős mértékben a kémia. Például még a mai számítógéppel kapcsolatos technikai megoldásokban is nagyon nagy szerepe van a kémiának. A kémia egy olyan tudomány, amelyik nagymértékben befolyásolja az összes többi tudományt. A modern molekuláris biológia például tulajdonképpen nem más, mint fizika, kémia és matematika. Szóval az az igazság, hogy amikor elkezdtem a kémiát tanulni, azonnal „beleszerettem”, és kezdettől fogva nem csak megélhetési lehetőséget láttam benne, hanem szórakozást és szenvedélyt is. És ma is ezt érzem.

E: Az egyetem végén Zemplén Géza mellé került dolgozni. Ez hogyan sikerült, hiszen ő a kor egyik kiemelkedő kémikusa volt? Gondolom, nem volt egyszerű nála még egy olyan állást sem kapni, amelyik nem járt fizetéssel – hiszen akkoriban gyakori volt, hogy valaki fizetés nélküli gyakornokként kezdte a pályát egy-egy nagy tudós mellett, vagy akár még fizetett is a lehetőségért.

O: Zemplén Géza Emil Fischer tanítványa volt, aki a huszadik század egyik legnagyobb szerves kémikusa volt. Fischer volt a második, aki kémiai Nobel-díjat kapott 1902-ben, és Zemplén Géza Fischer iskoláját hozta el Magyarországra. Mindenképpen szerencsés voltam, hogy odakerülhettem mellé. Zemplénnek a nagy érdeme az volt, hogy megteremtett Magyarországon egy intézetet, ahol a kutatási szellem a fiatalokra nagy hatással volt. Nem az volt a lényeg, hogy ő maga mit csinált, vagy akár az intézet mit csinált, hanem a szellem, amit a fiataloknak átadott.

E: Tulajdonképpen azt a munkát, amelyik elvezetett a Nobel-díjhoz, Magyarországon kezdte el. Már akkor kezdett olyan folyamatokkal foglalkozni, amelyek azután lényegében megreformálták az egész kőolajkémiát. Miért kezdett pont ezen a területen dolgozni? Bár tudom, hogy nagyon hangsúlyozza, hogy nem szénhidrogénvegyész, nem szerves vegyész, hanem kémikus mint olyan, mert ezt a tudományt nem lehet szigorúan különböző részekre felosztani, de azért mégis kiválasztott ezen a tudományon belül egy kutatási területet.

O: Az igazság az, hogy a tudományban az embert elsősorban az érdeklődése hajtja. Persze sokan azt mondják, hogy őket az hajtotta, hogy valami jelentős dolgot akartak csinálni az emberiség javára, de nem hiszem, hogy ez tudatosan úgy történik, hogy valaki reggel kilenckor bemegy a laborba és azt mondja, hogy én ma kilenc és tizenkettő között valami nagyot fogok fogok alkotni az emberiség életének jobbítására. Az ember követi az érdeklődését, és én egészen fiatalon érdeklődni kezdtem az olyan vegyületek iránt, amelyekben a szénen és a hidrogénen kívül egy halogén elem, nevezetesen fluor is volt. Magyarországon az adott körülmények között nem tűnt reális lehetőségnek ezek kutatása, de nagyon érdekelt a kérdés.

E: Annak idején, ahogy tudom, kapott is egy nagyon értékes ajándékot ezekhez a kutatásaihoz, egy fémhengernyi bór-fluoridot, amit egy neves külföldi vegyész küldött Önnek.

O: Ami nagyon meglepett ebben a dologban, az az volt, hogy ez a neves kémikus olvasta az ezzel kapcsolatos közleményeimet, amelyek magyar folyóiratokban jelentek meg. Akkoriban, az ötvenes évek elején már volt az Acta Chemica Hungaricának angol nyelvű kiadása is, de azért az, hogy ő ezt olvasta, és nemcsak olvasta, hanem időt szakított arra, hogy egy fiatal, ismeretlen magyar kutatónak írjon, sőt, még azt a fáradságot is vegye, hogy megkönnyítse egy kicsit a munkáját, ez a gesztus, és nemcsak az anyag, amit kaptunk, nekem nagyon sokat jelentett.

E: 1956-ban azután elhatározta, hogy elhagyja Magyarországot. Ha jól tudom, először Kanadába került.

O: A feleségemmel és két és fél éves kisfiammal azért mentünk Kanadába, mert a feleségem édesanyja Kanadában élt a második világháború befejezése óta. Én nagyon keveset tudtam Kanadáról, de előtte pár hónapig Londonban voltunk, és néhány vezető angol kémikus, aki nagyon kedves volt hozzám, - én nagyon jól ismertem az ő munkájukat az irodalomból, ők nem tudom, hogy mennyire ismerték az én munkámat, - és segített. Az én nagy előnyöm az volt, akárcsak sokunknak az én generációmból, hogy mi fiatalok voltunk. Sokkal könnyebb újra kezdeni az életet harminc évesen, mint ötven vagy hatvan évesen.

E: Felesége szintén vegyész, aminek külön története van, hiszen amennyire életrajzából tudom, egyik napon azzal ment haza, hogy közölte a feleségével: beíratta az egyetemre kémia szakra!

O: Amikor összeházasodtunk, 1949-ben, a feleségem a Műegyetemen dolgozott titkárnőként. Életem legfontosabb és legboldogabb eseménye volt, hogy egy olyan élettársat kaptam benne, aki egész életemben a támaszom volt, és erőt adott, irányított. De azt hiszem még most se bocsájtotta meg nekem azt, hogy - ahogyan ő mondja - én beírattam a Műegyetemre, kémiára, és ebben biztos igaza is van. De én mindig azt hittem, és ezt nemcsak védekezésül mondom, hogy a tudományos kutató munkája nagyon sok időt leköt, és ha egy házaspár szakmai szempontból is megérti egymást, vagyis ez az időigényes elfoglaltság közös tevékenységgé válik, akkor ez segíti a házasságot. Legalábbis ez nálunk sikerült is. A feleségem, amikor kikerültünk, és a gyermekeink kicsik voltak, akkor nem dolgozott, de amikor Cleveland-be kerültünk, akkor újra dolgozni kezdett. Együtt kutattunk , még most is sokat segít nekem itt az intézetben (a Dél-Kaliforniai Egyetemen, Los Angelesben lévő intézetről van szó, amelynek Oláh György alapító igazgatója).

E: Az is egy érdekes szakasza az életének, amikor a Dow Chemicals-nél dolgozott. A cég nagyon is gyakorlati dolgokkal foglalkozik, termel, az Ön kutatásai pedig eléggé elméletiek voltak. Amennyire tudom, kissé zaklatásnak is vették, amikor kitalált valamit, úgy voltak vele, hogy Ön okos ember, dolgozzon nyugodtan, de ne zavarja őket a sok új ötlettel. Miért ment egy ilyen munkahelyre?

O: Úgy kerültem a Dow Chemicals-hez, hogy a cég éppen akkor alapított egy kutatóintézetet, amelynek a célja alapkutatás volt. Persze egy ipari vállalat azért elvárja, hogy a kutatásoknak legyen valamilyen a gyakorlatban is felhasználható eredménye. Ugyanakkor az ipari világban, legalábbis nyugaton – nem tudom, Magyarországon mi a helyzet – csak azt várták el, hogy az ember negyven órát legyen ott a munkahelyén. Én mindig elég keményen dolgoztam, és volt egy íratlan megállapodásunk, hogy a saját időmben, tehát amikor a negyven órát már ledolgoztam, azt csinálhatom, ami engem érdekel.

Ugyanakkor említette a Nobel-díjat, amelyet a szén pozitív ionjainak a kémiájáért kaptam. A Dow Chemical egyike a világ legnagyobb műanyaggyártó vállalatainak. És egyik legfontosabb terméke a polisztirol. A polisztirol gyártása során benzolt és etilént egyesítenek etil-benzollá. Ez egy sav-katalizált reakció, amelynek során feltételeztem, hogy a karbokationok – vagyis a szén pozitív ionjai – játszanak szerepet. Így az én teljesen alaptudományos kutatásom egy bizonyos ponton mégiscsak találkozott az ipari gyártással, és hozott a gyakorlatban használható eredményeket is.

E: Tehát javította az ottani gyártási eljárásokat, miközben az elméleti kutatásait folytatta?

O: Így van, de ez a javítás azt jelenti, hogy ha öt százalékot sikerült a termelésen növelni, ez az ott gyártott hatalmas mennyiség esetében nagyon jelentős eredmény volt! Az ipari munkám is nagyon kielégítő szakasza volt az életemnek, a vállalat is elégedett volt és én is. De azért alapvetően mindig vissza akartam menni az egyetemi életbe…

E: Azért olvastam valahol, hogy mindennek ellenére próbálták néha visszatartani, hogy nem kell mindig új eredményekkel jönni.

O: Ez valóban így volt. A következő volt a helyzet: a Dow Chemicals-nél, bár nagyon jól bántak velem, de a kutatási igazgató egyszer őszintén megmondta nekem, hogy bár ők értékelik az én kémiai munkásságomat, és igyekeznek engem megbecsülni, de az problémát okoz, ha egy kutató gyakran jön, és azt mondja, hogy feltalált valami érdekes új kémiai eljárást, és ezt alkalmazni kellene. Tudniillik a laboratóriumi eredménytől a gyakorlati felhasználásig nagyon hosszú út vezet, és sok érdekes laboratóriumi eredmény nem is jut el a gyakorlatig, mert nem alkalmas rá. Igy hát ez a kutatási igazgató világosan megmondta nekem – ezek az ötvenes évek voltak, arany évek az amerikai iparban -, hogy a vállalatnak jól megy, nagy hasznot termel, ő három év múlva nyugdíjba megy, és nem akar semmilyen új kezdeményezésbe belevágni, ami vagy beválik, vagy nem. Ő alapjában véve nagyon támogatja az alapkutatást, de kockázatot nem vállal. Én ezt ma jobban meg is értem. Minél nagyobb egy vállalat, annál nehezebb kockázatot vállalnia, vagy akár változtatnia. Ezért van az, hogy sok területen a kicsi, kezdő vállalatok azok, ahol az igazán új kezdeményezések születnek.

E: Innen, a Dow Chemical-től egyenesen vezetett az út a Dél-Kaliforniai Egyetemre?

O: Nem egyenesen! A Dow Chemical-től a Cleveland-i Egyetemre kerültem, ahol tizenkét évig dolgoztam. Utána jöttünk ide, 1977-ben, negyed évszázada. Ez a mi egyetemünk, a Dél-Kaliforniai Egyetem magánegyetem. Egyike Amerika legnagyobb magánegyetemeinek, közel harmincezer diákunk van! Sok területen, például a mozi-szak, vagy a zeneiskola, nagyon ismert. A kémia, amikor idekerültem, nem volt a legerősebb területek között. Elkezdtük kémiai kutatásainkat művelni, és a Loker házaspár támogatott minket, annak ellenére, hogy semmilyen kapcsolata nem volt a petrolkémiával vagy az olajiparral. De barátai és patrónusai voltak az egyetemnek, és valahogy megtetszett nekik, amit én csináltam.

E: Miközben a Nobel-díjhoz elvezető kutatásokat folytatta, mintegy száz szabadalmát jegyezték be, és csaknem kilencszáz cikke jelent meg.

O: Azóta már nagyobb ez a szám, ezerkétszáz…

E: Kiszámoltam, ha csak a kilencszázat veszem, hogy kéthetenkent kellett megjelenjen egy dolgozata. Ha tréfásan akarnám kérdezni, egyáltalán hogyan dolgozott a cikkírás mellett?

O: Ez azért nem egészen így van, merthogy a munkát sok nagyon tehetséges fiatallal együtt végzem. Ők írják gyakran a dolgozatok első vázlatát, ami persze aztán sok átdolgozáson megy keresztül. Most fejeztem be egy könyvet az életemről és a munkámról, és összeszámoltam, hogy összesen mintegy kétszázötven doktorandusz és posztdoktori kutató dolgozott velem az évek folyamán. Sokan azt mondják, hogy egyesek – és itt rám is céloznak – túl sokat publikálnak. De nekem egészen más a véleményem. Egy kutatás akkor fejeződik be, ha az eredményeket közzétesszük. Ez nemcsak azt teszi lehetővé, hogy mások tudják, milyen eredményeket értünk el, hanem azt is, hogy kiértékeljék, ha kell kritizálhassák, amit csináltunk. Tudja, az én karrieremet már nem befolyásolja, hogy egy évben tízzel több, vagy kevesebb publikációm jelenik meg, de fiatal munkatársaimnak, akik a legjobb éveiket töltik itt, nem mindegy. Ez az előrejutásukat is segíti, de a munkájuknak a bírálatát is lehetővé teszi. Egyik legkedvesebb idézetem Békésy Györgytől származik, aki ezt mondta: egy tudós számára elengedhetetlen, hogy egy vagy több igazán jó ellensége legyen. Ha egy kutatást befejez az ember és elküldi a barátainak a közleményt, azok talán ránéznek, de nem nagyon van idejük hogy kritizálják. Ha viszont van az embernek egy vagy több jó ellensége, ezek biztosan minden időt, erőt és fáradságot arra fordítanak, hogy találjanak benne valami hibát. És ez az ereje a tudománynak, amit viszont nem szabad személyes ellenségeskedésnek felfogni.

E: Sokan már a hatvanas évek óta panaszkodnak amiatt, hogy az emberiség elégeti a vegyipar legfontosabb alapanyagát, a kőolajat, illetve annak a származékait. Az Ön legutóbbi években végzett munkája még oda is elvezethet, hogy nem lesz szükség a petrolkémiában a kőolajra.

O: Amin mi dolgozunk, az abból indul ki, hogy ha bármilyen széntartalmú vegyületet elégetünk, akkor abból szén-dioxid keletkezik. Pontosabban a szénhidrogének esetében a szénből szén-dioxid, a hidrogénből pedig víz lesz. Ugyanez megy végbe az élőlényeknél is. Amikor itt beszélgetünk, mi is szén-dioxidot és vizet termelünk. A természet azonban a szén-dioxidot vissza is tudja forgatni, a zöld növényzet a természet csodálatos gyára, amely befogja a szén-dioxidot a levegőből, és vízzel, a nap energiájának a segítségével ebből új élő anyagot, növényt termel. De amire ebből szénhidrogének lesznek, az százmillió évekig tart. Ezért az emberiségnek új nyersanyag- illetve üzemanyag-forrásokra lesz szüksége, és szerintem erre a legjobb lehetőség az, hogy a szén-dioxidot a levegőből kémiai úton befogjuk, és üzemanyaggá, illetve nyersanyaggá alakítjuk. Ez ma már a laboratóriumban megvalósítható, már csak az a kérdés, hogy hogyan tudjuk ezt nagyüzemileg is kifizetődő módon megvalósítani. Ma még nem tudunk árban versenyezni a természetes kőolajjal, csakhogy ennek a forrásai kimerülnek, és ahogy egyre drágább lesz a kőolaj, úgy lesz ezzel a szén-dioxid szénhidrogénné való átalakítása egyre versenyképesebb.

E: De hát ehhez is energiára lesz szükség, ezt honnan veszik?

O: Csodát persze mi sem tudunk csinálni. Mi azon dolgozunk, hogy ha szén-dioxidot és vízből nyert hidrogént bizonyos katalizátorok jelenlétében reagáltatunk egymással, akkor ebből metilalkoholt tudunk előállítani, amiből szénhidrogének állíthatók elő. Ehhez azonban természetesen energia kell. Én meg vagyok győződve arról, hogy energiát valamilyen formában mindig fogunk majd termelni, és szerintem a huszonegyedik században erre az atomenergia fog szolgálni. Ezt persze tisztábbá és biztonságosabbá kell tenni, de most nem nagyon van más komolyabb energiaforrásunk a következő ötven-száz évben. Ha viszont ez az energia rendelkezésünkre áll, akkor a mi eljárásunkkal üzemanyagot stb. tudunk ebből előállítani.Ugyanakkor a metilalkohol üzemanyagcellában közvetlenül elektromosságot is tudunk termelni. Ráadásul a mi üzemanyagcellánk mind a két irányban működik. Ha az egyik irányban járatjuk és energiát táplálunk bele, akkor a segítségével szén-dioxidból metilalkoholt tudnunk gyártani, míg a másik irányban járatva metilalkoholból elektromos áramot képes termelni (már ma is nagyon jó hatásfokkal). Ráadásul ez az üzemanyagcella megoldja az erőművek felesleges éjszakai kapacitásának a tárolását is, például éjszaka lehet az erőműben üzemanyagot termelni. De nemcsak üzemanyagot, hanem abból a metilalkoholból, ami ebben a cellában termelődik, szénhidrogén alapanyagokat is tudunk előállítani a petrolkémia számára. Vagyis ha az emberiség olaj és gázkészletei elfogynak, akkor sem kell majd nélkülöznünk azokat a modern anyagokat, amelyek az életünket kényelmesebbé teszik.

E: Azt mondják, hogy az Ön agya állandóan „jár”, még akár úszás közben is...

O: ...Remélem...

E: ...és hogy azokat a csapongó gondolatokat, amelyek ilyenkor eszébe jutnak, feljegyzi egy jegyzetfüzetben. És saját vallomása szerint ebben a jegyzetfüzetben van egy csomó olyan ötlet is, amelyhez még hozzá sem nyúlt. Bár gondolom, néha lapozgatja ezt a füzetet, hátha van benne valami, amit tovább lehetne vinni.

O: Nem is egy, de sok ilyen füzetem van. Az az igazság, hogy a kutatás nem olyan, hogy az embernek van egy jó ötlete, és akkor az mindig megvalósul: az embernek a legtöbb ötlete soha nem valósul meg, méghozzá sok minden miatt. Sok ötletről később kiderül, hogy nem jó, rájövünk, hogy miért nem lehet megoldani. De vannak olyan ötletek is, amelyeknek még nem jött el az idejük, és talán évtizedek múlva megvalósulhatnak. Szerintem a kutatás is olyan, mint a művészet. Azt hiszem, hogy egy zeneszerző, festő, vagy szobrász is sok mindent elképzel, de nem mindenből lesz befejezett mű. Ugyanez van a kutatásban is. Talán én meg vagyok áldva azzal, hogy még mindig vannak ötleteim, elképzeléseim.

E: Lehet, hogy ezeket a füzeteket majd az utókorra hagyja, hátha találnak benne később használható ötleteket?

O: Ezen még nem gondolkodtam, de az a helyzet, hogy sokan azt hiszik, hogy a természettudomány egy elkülönített területe az emberi alkotóképességnek, és nagy távolság van a tudósok és a művészek, vagy mondjuk a történészek között. Én ebben nem hiszek. A megismerésre, megértésre, vagy önkifejezésre való emberi törekvés általános tulajdonságunk, és a természettudósok, például a kémikusok a maguk kis területén igyekeznek kifejezni magukat, néha sikeresen, néha sikertelenül. Egy nagyon jónevű, érdekes tudományfilozófus, Thomas Kuhn egyik könyvében kifejtette ezt a véleményét. Ő úgy kategorizálta a természettudományos kutatást, hogy annak 99,99 százaléka úgynevezett rutin (szabályos kutatás), vagyis olyasmi, ami a megállapodott, ismert alapokon nyugszik, ez lehet nagyon eredményes, szolid és könnyen tervezhető, de ebből nem jön ki valamilyen nagy ugrás vagy változás. És van egy nagyon kis százaléka a kutatóknak, akik különös emberek, akiknek egyedülálló gondolataik vannak, amelyek legnagyobb része nem is valósul meg, de néha egy ezek közül a gondolatok közül bejön, és úgynevezett paradigmaváltáshoz vezet: ő úgy nevezte, hogy ez a forradalmi kutatás. Nem tudom, hogy milyen mértékben lehet ezt általánosítani, de a kémiai kutatásban jól látható, hogy az alapkutatás mindenhol megy, viszonylag jól tervezhető és sok eredményt hoz. Nekem azonban az életben az örömöt mindig az jelentette, hogy olyasmit csináltam, ami a váratlant hozta, ami nem volt megtervezhető előre.