Pénteken reggel korán érkezem a Csodák Palotájába. Gyorsan magamra kapom Kémcső Jenő színes köpenyét és elindulok a labor felé. Útközben végiggondolom, mi mindent kell még előkészíteni a mai műhelyfoglalkozásokra, milyen kísérleteket végzünk majd a gyerekekkel, fiatalokkal.
Belépve a kék-fehér terembe, az ember kívül hagyja a mindennapi gondokat, megválaszolandó leveleket, folyamatban lévő egyéb ismeretterjesztő projekteket. A laboreszközök beszippantják az ide beosztott munkatársat.
Tízre minden a helyére kerül, az ajtóban várom az első csoportot. Amíg végighaladnak a közösségi téren, a sokat látott tudománykommunikátori szem már előre felméri, milyen lesz a közösen töltött negyvenöt perc, kikkel lesz könnyű, kikkel kihívás az együttműködés. Ezen a reggelen nincs gond, egy másodikos osztály igyekszik felém.
Nincs idő tétlenkedni, tizenöt perc, jön a következő csapat. Egy újabb második. Szinte az első perctől mindenki képben van, az asztaloknál önmaguk osztják el a feladatokat a hét-nyolc évesek. A kérdésekre csak úgy záporoznak a helyes válaszok. Feloldunk, rétegzünk, cseppentünk, keverünk-kavarunk, rácsodálkozunk. Hamar elrepül a rendelkezésre álló idő, taps (ma ez egy ilyen nap :) ), már kifelé halad a csapat, a köpenyeket akasztják vissza a kicsik. A csoportot kísérő egyik pedagógussal váltok néhány szót, amikor a program egyik legaktívabb résztvevője, hirtelen visszafordul, felém rohan, átölel, felnéz rám, s csak annyit mond mosolyogva: "Én is kutató leszek!". Kicsit megilletődünk a tanárnővel a váratlan reakciótól.
Egy újabb csodás-csopás pillanat a gyűjteményben! - merengenék el, ha 15 perc múlva nem jönne egy hetedikes osztály a következő workshopra.