Tudomány az életük - Egyed László beszélgetései: Vámos Tibor

Vámos Tibor akadémikus idén június elsején ünnepli 90. születésnapját – illetve ünneplik őt a Magyar Tudományos Akadémián ebből az alkalomból. Az alábbi beszélgetést 14 éve, 76 éves korában készítettem vele életéről, munkájáról. Ha néha összefutunk az Akadémián, örömmel látom, hogy  szellemi frissessége a mai napig változatlan. És változatlanul dolgozik kutatóprofesszorként a SZTAKI-ban. 

E: Vámos Tibor a hazai számítástechnikának már a születésénél bábáskodott, sőt, valószínűleg korábban kezdte a szakmát, mintsem egyáltalán számítástechnikáról beszélni lehetett volna. Vagyis egészen a kezdetektől követte a fejlődését. Ha most visszagondol: 20-30 évvel ezelőtt hogyan gondolkodott a számítástechnika jövőjéről?

V: Nagyon kevés olyan dolog van, amit meg lehet jósolni. De amit a számítástechnika fejlődéséről és ennek hatásairól az életmódra, társadalomra, munkaviszonyokra annak idején gondoltunk, gyakorlatilag mind reálisak voltak, vagyis ezt 20-30 évvel ezelőtt elég jól előre lehetett látni. Ha előveszem azokat az írásokat, amelyeket akkor írtam, az egyik ilyen megnyilatkoztatás volt 1981-ben az akadémiai közgyűlésen tartott központi beszédem, ahol lényegében véve azokat az irányzatokat, amik ma valósággá kezdenek válni, elmondtam. Ez nem a „zsenialitásomnak” volt köszönhető, hanem egyszerűen annak, hogy bár gyorsuló időről beszélünk, a laboratóriumokban már készülő eredmények gyakorlattá csak néhány évtizeden belül válnak. Ugyanis idő kell ahhoz, hogy kidolgozzuk, kidolgozzák azokat a technológiákat, melyek ezekből az eredményekből tömeggyártmányokat képesek létrehozni, méghozzá reális árviszonyok mellett. Egy példa: a 70-es években a Bell Laboratóriumban láttam azt a digitális távközlési rendszert, amellyel adatokat, képeket, akár mozgóképeket, és telefóniát is át lehetett vinni a nagyjából szokásos telefonhálózaton. Egyik munkatársuk azt mondta: ezt akkor tudjuk majd a gyakorlatban felhasználni, ha egyik kulcselemét, egy digitális szűrőt, 6 dollár alatt tudjuk előállítani. Tehát a gondolat kész volt, de a gyakorlati alkalmazásra gazdasági okokból várni kellett. Ez idő tájt láttam a Xerox híres laboratóriumában, a Sparks laboratóriumban, a teljesen digitalizált hálózatra épülő irodát, vállalati rendszert. Az akkori ötleteket végül a Microsoft használta fel, sokkal később, de a gondolatok és az ehhez szükséges matematikai módszerek és technikai elgondolások készen voltak. De ugyanez volt a helyzet a félvezető lapkák területén is, már nagyon korán látni lehetett, hogy ahogyan egyre rövidebb hullámhosszú optikát alkalmaznak, finomabb és zártabb technológiákat, úgy tudnak majd egyre több elemet elhelyezni a lapkákon, vagyis a Moore-törvény által leírt fejlődési tempót. Tehát ha az ember körülnézett a laboratóriumokban, akkor akár egy-két évtizeddel is előre láthatott.

E: Azt mondják, hogy az űrkutatásban 8-10 éves technológiát használnak, hogy csak a kiforrott és sokszor kipróbált dolgok kerüljenek ki az űrbe, mert nem mindegy, hogy az űrben mekkora az oda juttatott eszközök megbízhatósága. Ezek szerint az űrkutatás és a laboratóriumok között akár 20-30 év is lehet a távolság. 

V: Igen, de ez nem különlegesség, lényegében ugyanez a helyzet  a géntechnológiával. Az a lehetőség, hogy minden állampolgárnak legyen egy olyan DNS-chipje, amin a teljes genetikai kódja rajta van, és ennek segítségével lehessen betegség esetén számára a terápiát, gyógyszert „testre szabottan” meghatározni, ennek a lehetősége ma már a laboratóriumokban félig-meddig készen van, de ahhoz, hogy bekerüljön a gyógyászati gyakorlatba, azt hiszem eléggé optimista vagyok, ha azt mondom, hogy még legalább 20-30 év kell.

E: Vagyis itt ugyanez a távolság a körzeti orvosi rendelő és a DNS-chip között található. De beszéljünk most a kezdetekről egy kicsit! Hogyan lett számítástechnikus? Nem hiszem, hogy számítástechnikus akart lenni gyermekkorában, vagy amikor pályát választott, hiszen ez, mint olyan, akkor szinte még nem is létezett.

 

V: Így igaz, amikor én egyetemre jártam, 1945-től 1949-ig, ebben az időben sem félvezető, sem számítástechnika, sem a tulajdonképpeni digitális technika nem létezett. Illetve a kezdetek már kibontakozóban voltak az Egyesült Államokban, de nálunk erről nem is esett szó. Már csak azért sem, mert akkor itthon elég zárt világ volt - hadd tegyem hozzá, előtte is zárt világ volt, az amerikai technológia, műszaki technika ismerete a német uralom alatt is elég messze esett a magyar oktatástól és műszaki élettől. Ugyanakkor nagyon jó volt a matematika oktatás, és én fiatal koromban matematikus szerettem volna lenni, de néhány olyan emberrel találkoztam a magam korosztályából, akiken lehetett látni, hogy a nemzetközileg is  kiemelkedő matematikusok lesznek.

E: Kik voltak ezek?

V: Ismertem például Rényit. Közeli barátságban voltam Aczél Jánossal, aki ma Kanada legnagyobb matematikusa. Felmértem azt, hogy én ilyen színvonalú matematikus nem leszek. A matematika iránti szeretetemet megőriztem ugyan, de kerestem egy gyakorlatibb területet, s ez a villamosmérnökség volt.

 

E: Nem volt ez túl gyakorlati a matematikához képest?

V: Voltak azért elméleti részei is a tanulmányaimnak. Azután elmentem erőművet építeni, a dunaújvárosi erőmű helyszíni építését én vezettem 25 éves fejjel. Első munkáim között volt az inotai erőmű villamos szerelésének koordinációjának munkája. Ezt az erőművet egyébként most állítják le végleg. Ezeken a munkákon keresztül jutottam közelebb a rendszerekhez, a szabályozáselmélethez és szabályozás gyakorlatához. A kandidátusi disszertációmat kazánszabályozásból írtam, a doktori disszertációmat pedig a nagy energiarendszerek szabályozásából. A nagy energiarendszerek szabályozásához már számítástechnika kellett. Ez volt az az időszak, amikor elkezdődött Amerikában a számítástechnika alkalmazása ilyen célokra, és itt, a Villamosenergetikai Kutató Intézetben, készítettünk az erőművek közötti teherelosztásra alkalmazható berendezést, először analógot, majd digitális berendezést is. Úgy, hogy ezen keresztül kapcsolódtam be a számítástechnikába, ezeknek a rendszereknek az irányításához kellett a számítógép. Az akkor épült M3-mal próbáltunk valamit. Nem sokkal később sikerült elérni, hogy a magyar villamosenergia-rendszer, az energiával foglalkozó minisztérium számára behoztak egy angol számítógépet, egy Eliot 803-as típust, ez már egy tényleg használható számítógép volt.

E: Mikor került be közvetlenül ebbe a számítástechnikai világba már nem alkalmazóként, hanem teoretikusként?

V: Lényegében véve a 60-as évek közepétől. Ez az intézmény, ahol most beszélgetünk, és amelyet nagyon sokáig vezettem, a SZTAKI, nagyon hamar elkezdett számítástechnikai problémákkal, számítógép-tervezéssel és számítógépes folyamatirányítással foglalkozni. Az intézet 1964-ben alakult és 64-65-ben építettük ki azt a területet, amelynek nagyon sok további fejlesztését ma is ez az intézet műveli, és ezek azok a témák, amelyek szorosan kapcsolódnak a magyarországi számítástechnika útjaihoz is. Tehát azokhoz az utakhoz, amelyekben Magyarország valóban tudott valamit felmutatni.

E: 64-65-ben a számítástechnika még nem is volt teljesen elfogadott dolog. A KFKI-ben például az ott gyártott első számítógépet tárolt programú analizátor néven készítették. A 60-as évek elején a szovjet lexikonban még burzsoá áltudománynak nevezték a kibernetikát, miközben Szegeden akkor már folytak a kibernetikai kísérletek. De az egész szinte az illegalitás határán mozgott.

V: Az akkori Szovjetunióban is megvolt ez a kettősség, mert elsősorban katonai, illetve űrkutatási okokból szükségük volt a kibernetikára. Ez már hruscsovi időszak volt, megkerülhették az ideológiát, de azért ennek a széles összefüggéseit és széles feltételrendszerét nem ismerték fel. Ez egyébként hozzájárult a rendszer bukásához, erről többször írtam, milyen szerepe volt annak, hogy a szovjet rendszer a modern technológiákat nem tudta igazán magáévá tenni. Visszatérve az intézetben folyó munkára, nálunk Hatvani József csoportja megcsinálta ebben az intézetben az első grafikus megjelenítőt. Nemcsak Magyarországon, hanem az egész szovjet birodalomban mindenütt, a fejlesztések párhuzamosan folytak a legkorszerűbb európai fejlesztésekkel. Ezzel Hatvaniék még Amerikában is nagy sikert arattak. A CDC cég, amely akkor vezető volt a nagy gépek előállításában, Washingtonban a kongresszus tagjainak bemutatta ezt a berendezést azzal a céllal, hogy meggyőzzék őket: érdemes az embargó szinteket piaci okok miatt feljebb emelni. Ebben mi nagyon elöl voltunk. Egyébként nemcsak ideológus körökben, hanem tudományos körökben, az Akadémián is súlyos viták voltak a számítástechnika jelentősége körül. Sajnos Kalmár Lászlót, aki prófétája volt a számítástechnikának, kigúnyolták, hogy lehetetlen dolgai vannak és eltúlozza a dolgokat. Elég sok idő kellett, míg az Akadémia elhatározta, hogy vesznek egy komolyabb számítógépet. Ez viszont az embargó alatt beszerezhető legnagyobb gép volt, és ez a mi intézetünkbe került.

E: Emlékeztetett ez a mai gépekre? 

V: Ezek a gépek persze mai szemmel nézve rendkívül primitívek, másfelől azonban nagyon ügyesek voltak. Ezek a gépek megbízhatóbbak voltak már, és rendkívül sok feladatot meg lehetett velük oldani, és az az akkori fiatal garnitúra, amelyik ma már nyugdíjban van, vagy nyugdíjba készül, roppant lelkesen és roppant fölkészülten kezdte ezeket alkalmazni. Kialakultak olyan csoportok, amelyek a maguk lehetőségei mellett európai szinten kezelték ezeket a gépeket.

 

E: Azt hiszem, hogy kialakult egy iskola is Vámos Tibor körül, tőle kiindulva, nagyon sokféle területen. Hatvani neve mindenütt ismert, de Roska Tamásnak a különleges CNN-chipjét is világszerte ismerik. A számítástechnika minden területén folyt valamiféle, az akkori nemzetközi élvonalhoz tartozó munka?

V: Iskolák alakultak, s arra törekedtünk, hogy iskolateremtő személyiségei legyenek az intézetnek. Hatvani mellett Uzsoki Miklóst említem, aki minden idők egyik legzseniálisabb elektronikus mérnöke volt, az övé volt egy másik nagy iskola. És volt még másik néhány. Természetesen azok a témák fejlődtek igazán, amelyek ilyen iskolateremtő személyiségek körül alakultak ki. Ilyen ma a Roska Tamás féle iskola. Az intézetben legalább 3-4 olyan társaság van, amelynek valóban kisugárzó hatása lehet. Ezek azok az emberek, akiknek igen sok Ph.D.-s diákjuk van, akiktől reméljük, hogy a következő időszak utánpótlását is nagymértékben biztosítják. Mi mindenképpen ragaszkodunk ahhoz, hogy azért vagyunk intézet, hogy itt szellemi iskolák legyenek, és elsősorban azokat a vezetőket becsüljük meg, akik ilyen iskolateremtő munkát tudnak végezni.

E: Nem lehet könnyű egy ilyen „iskola” igazgatójának lenni. Ezt az egészet mégiscsak egy olyan szellemi közeg egységességébe kellett beleintegrálni, amelyben ugyanakkor a maguk egyéni életét élhették. Nagyon nagy feladat volt ezt a csapatot egybefogni és közben meghagyni az önállóságukat?

V: A tehetséges emberek és az igazi iskolateremtő személyiségek a maguk különlegességét büszkén és kifelé fordítva viselik. Egy színháznak a jó színészgárdája meddig marad harmóniában együtt? Vagy bármilyen alkotó közösség? Bizonyos idő után szétválnak.

E: Ha igazi egyéniségek vannak köztük.

V: Így van. Megpróbáltunk egészen nagy autonómiát biztosítani számukra. Valahogy úgy, ahogyan a nagy vadaknak hosszú kifutóra van szükségük. Másfelől sok konfliktus volt, és ezeket a konfliktusokat igyekezni kellett úgy kezelni, hogy senki se sérüljön meg. Visszatérve a kérdésre, azt kell mondani, hogy az intézet legnagyobb egyéniségei életük lefelé hajló periódusában frusztrálódtak. Akkor, amikor az úgy érezték hogy alkotóképességük kimerülőben van, vagy úgy érezték, hogy nem tudtak tehetségüknek megfelelően teljesíteni, részben a hazai körülmények szorításai miatt. Akkor bizony frusztrálódtak és az alkotóképességük csökkent. Nagyon nehéz ez minden alkotó ember számára. Egységes recept nem volt. Volt olyan recept, hogy hagyjuk egy kicsit dühöngeni, volt olyan recept, hogy megpróbáltuk esetleg olyan lehetőséghez juttatni, ami több örömet ad számára. Nagyon sok megoldandó feladat volt, éppen ezért egy ilyen intézetnek az összefogása nem igazán karmesteri feladat, mert egy karmesternek az a feladata, hogy minden együtt szóljon, itt azonban csupa szólistajelölt volt.

E: És ez még mindig csak mások gondja. Hogy sikerült a saját koncepciókat beleilleszteni midebbe, azokat kiélni?

 

V: Volt egy hosszú időszak, amikor én a saját munkámról lemondtam és az intézet szervezésére és a tehetségek segítésére koncentráltam. Úgy éreztem hogy ebben hasznosabb munkát tudok végezni. Ez számomra, az egész életem számára egy kiesést jelentett, ma esetleg egy majdnem kezdő fiatalembernek sokkal több hivatkozása van, mint amit én összeszedtem. Rájöttem, hogy ha sokáig ezt csinálom, akkor nem lesz a többiek előtt tekintélyem, de a legfontosabb, hogy az ember szellemi képességei akkor maradnak épek, ha azokkal keményen dolgozik, erősen gyakorolja őket. Úgy, hogy a 70-es évek elejétől kezdve nekem mindig volt saját témám, és körülbelül évtizedenként váltottam ezeket, amikor a mellettem felnőtt generáció önállóvá vált, és akkor valami újat tudtam tanulni megint. Ez azután sok örömet is szerzett számomra.

E: Elegendőt? Ez egy tudományos karrierhez elég volt?

V: Én azt hiszem, hogy elégedett lehetek. Elégedett lehetek, mert ha meggondolom, 76 éves vagyok, és nagyon kevés olyan ember van, aki ebben a korban aktív. Nemcsak azért vagyok aktív, mert egészséggel áldott meg a természet, talán az öregedés kevésbé koptatott meg, mint az átlagot, hanem azért is, mert ha én itt útban lennék már, akkor nagyon szépen elbúcsúztatnának, és ezért nem szólhatnék egy szót sem. De ezt nem teszik, és ez egy nagy adomány, hogy ezzel elismerik, még szükség van rám, a tudásomra, a gondolataimra. Nagyon sok mindent elértem. Biztos, hogy ha én kezdettől fogva ráállok egy meghatározott témára és abban gyűjtöm a publikációkat, hivatkozásokat és az egyéb számon tartott eredményeket, akkor ezt szépen fel tudnám mutatni, vagy jobban fel tudnám mutatni. De én azt hiszem, hogy az alkatomnak és képességeimnek megfelelően nagyon szép pályát futottam be és elégedettnek kell legyek és vagyok is.

Egyed László írásai az alábbi rovatainkban érhetők el:  Tudomány az életünk, CT - Csopa Tudás, Történetek tudósokról